míg útra kelsz

míg elhagyod Kolozsvárt

nem mondod Isten hozzád Csigadomb

nyúlik a perc

a messzi villamos vált

holdtejben fürdik már a Bükk a Lomb

nyúlik a perc

csak amíg egyet gondolsz

és nyelsz egyet az elhalasztott gondhoz

álmok között matat a csöndsugár

a csomagokban rossz ruháid rendben

már harangoz a félsz a zsigerekben

minden között élesebb a határ

de elhagyod ha te is elhagyattál

ha tudnál jobb kutaknál megmaradnál

a Sétatéren gesztenyék arany

beszéde észrevétlen semmivé lett

egy csúf sirály kiált rejtett igéket

összerezzen a tűzoltótorony

a Malomárok bőre rinocérosz

nyúlik a perc így sose jutsz a célhoz

félrebeszélsz rossz helyen keresel

a tél beállt a tavasz sosem áll be

hová indulnál gyanús ráncú télbe

egy szusszanásnyi csöndet követel

egy szendergésnyi békét a világ

megáll a szél

míg elhagyod Kolozsvárt

bereteszelheted az ablakot

ezért-azért

a tücskök visszamondják

hogyan készültél eltévedt ragok

hogyan bujkáltak lassú szavaid közt

vizet bort vért

mit éreztél eredben

mire vártál még újra tehetetlen

ki tartott attól nehogy lekörözd

nyúlik a perc

a hallgatás is bágyad

ma útra kelsz ma meg se bontsd az ágyat

ma megfürödtek a szobavirágok

értelmetlen a küszöbön megállnod

botlik az árnyék ácsorog veled

a szó lehull a szó titokká foszlik

nem jó a szó négy fal között marad

akármint van te sosem lehetsz torkig

csönddel telnek a kristálypoharak

a Szappany utcában a műterem

de jó művészek veszekedtek ottan

de jó barátok árkon-bokron túl

megint nevek tárgyak közé jutottam

álmok fölött

szigorú őr a szúnyog

nyúlik a perc

és elfelejteném

gyékénykosárban szelet kenyér szunnyad

meg fog száradni

a nyarak helyén

mi lesz ha nem hozhatunk semmi jót

az ajándékok messze szállanak

ólomkatonák rizspapírhajók

bezár a hazahívó vállalat

a Fellegvár kapuin jött a dér

körülkémlelt a nyirkos városon

a mondat vert csapásáról letér

elhagylak rozzant szülővárosom

de itt a csillag kéményed fölött

de kenyeret sütnek az éjszakában

nyúlik a perc

egy dallam eltörött

cserepeiben szétterjed a tájon

a Postakertben kútba hullt a csillag

sziporkázik a szenny a Szamoson

míg elhagyod az elhagynivalókat

jó hinni hogy még jó az Isten jót ad

a Gorbó völgyben édesebb a som

a rejtekforrás körül karcolt kőbe

rejtőzött el a névtelen homály

magaddal hordod úgy szaladsz előle

sóhaj röppen a versbe beleszáll

amit nem vittél zománcos cserépen

nem takargattál kendőbe fehér

papírlapok közé nem simítottál

az mindhiába van soká nem él

Kolozsvárt mondtál Bongár patakával

sok földre döndült nyárfa-óriással

akik itt éltek örültek beszéltek

búcsúzó holdnak most érkező szélnek

Kolozsvárt mondtál jó kimondani

ha elmentél kimondja valaki

helyetted a toronyból a Szobortól

a Hója-erdő pihenőhelyén

a sínek mentén kecskenyáj kolompol

nyúlik a perc kihunyó vers világít

mi lesz velünk az új találkozásig

mi lesz veled elnémult Híd-kapu

délibábbá lett ó Magyar-kapu

lejárt a perc

magány visszhangja voltál

elejtett szó seregbe gyűlt soroknál