Egy szoborral

társalgok évek óta.

Áll (néha fekszik)

a kertváros fölötti hegygerincen.

Valamikor pontosan tudtam,

mit őriz, kit óv.

Csakhogy annyi minden

történt azóta itt.

Magam sem vagyok az ki hajdanán.

Nincs az a talapzat,

melybe gondtalan belevésném

szerelmeim nevét.

 

Messzelátóval követem változásait,

mióta megközelíthetetlen,

és gyanítom:

időnként fejet cserél(ünk),

mint a bölcsek.

Egyszer egy hófehér napon

szép piros gépek állították talpra

– egyik fejének megmentője

világgá ment, távoli velencékből üzen.

Ígyhát mi vagyunk az idő –

kopottan, kitartóan, emlékké vésve-vágva,

 

s távcsövem tanúsága szerint: most éppen fejetlenül.