Kőbölcsője e földnek.

   Százados szellem

                árva

   csecsemőágya.

(Bélelni hűssé páfrány

   susogott a diákban,

midőn álmokat ringatni

   idejártam.)

 

Mezőség, Szilágy, hős Hunyad

   s távol

Székelyföld innen hajolt ki,

mint inggallér kabátból –

   s körül terem

- kőmarokkal szórt ma –

   a történelem.

 

Bévül a voltak árnya;

   nagy Bethlen-hófúvások,

      Apáczai-tüzekkel

                lobogó telek.

Hűvösen néz a Bástya

a mohó Házsongárdra –

mi győzött néha itt,

túl eltemettetett.

 

Jövök néha, hogy lenne,

ki György vitéz lovának

tenyérből cukrot ad.

Ideje volna végre

már kapni lándzsavégre,

a nemcsak bűvölgetni

   ama sárkányokat!

 

Körül tág jövőt renget,

   türelmet, töredelmet

   – a Bölcső

   – s fölnő

új s új mene tekel

(Esélyem bár, ha volna,

hogy engem majdan róla

nevezzenek el!)