(Dolce stil vecchio)
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja.
                                  (Babits)
1
Harangoznak Monostoron.
Isten, kegyelmes ostorom,
add, légyen égi kóstolóm
e hang, amely az ős torony
egéből hajnal-nász-toron
- szerelmetes szent pásztorom! –
száll légen-égen át, orom,
tető fölött, a házsoron,
Isten, kegyelmes ostorom.
Harangoznak Monostoron.
2
(B-A-C-H)
Bezárattam, be, örökre,
földi halálos körökbe;
elmúlás, fogadj örökbe.
Akkor kérlek, amikor már
keserves volna, ha volnál,
hogyha énellenem szólnál.
Csak úgy szólok mint szolgámnak,
csak úgy, mint akire várnak
megszelídítetlen árnyak.
Hatalmam ha van - nem hullás:
de a szünetlen indúlás,
az újrakezdődő múlás.
3
Add látnom, élő hatalom,
kínjaimat ravatalon,
kuruzs-guruzs-bájitalon
szerelmetes hivatalom
segítsen, égő hatalom,
kínjaimmal ravatalon.
4
Egyetlenem, édes halálom!
egy-mindenemet fölkinálom,
minden-egyemet, minden-egyem,
csengő barackom, csókos meggyem;
s mint ki végső nyugalmat kíván,
téged szólítván, téged híván,
egy-életemet fölkinálom,
egyetlenem, édes halálom.
5
Hat éjen át és hat napon
csak szíved, szíved hallgatom.
Hat napon és hat éjen át
zsoltár ez, himnusz, szerenád.
Hat napon át, hat hosszu éjen
ne hagyd, hogy nyugalmad kiméljem.
Csak holnapunkat hallgatom
hat éjen át és hat napon.
6
Csupa halál, csupa gyilok!
ne nyúlj hozzám, mert meggyulok!
Írva vagyon pedig: ne ölj!
Halálon túliglan gyötörj!
Méreg, kígyóé, ajkadon!
Mérgezz meg - itt az alkalom
végezni vélem véglegest!
Egész életem még ez est.
Lidércálmaim szétharapd!
Álmom jövőjét rendbe rakd!
Jövőm álmáért, a tüzes
mennybéliért meg most fizess!
7
Megfáradtan, megtörötten
fekszem itten már örökben,
mint ha égi víg körökben
elfeküsznek angyalok.
Már a szem se lát, se árnyal,
meg se küzdhet sok-sok árnnyal,
már a gondolat se szárnyal,
jár a szó is csak gyalog.
Moccanatlan már a test is,
kerge, kába, lomha, rest is,
sújtaná mikéntha pestis,
ördögátka-áhitat.
És fejem kebledre hajtom,
és a bordarácsos ajtón
szól a szív - hallom - sóhajtón,
és nyugalmad átitat.
8
Elmuláson innen
megsegítsen minden,
elmuláson is túl,
hol a lélek tisztúl,
hol tisztúl a testtől,
a fölöslegestől,
elmuláson innen,
hol megsegít minden,
hol a lélek piszka,
ez a földi-tiszta,
egyetlen valóság,
test, szeszélyes jószág,
elmuláson innen
megsegítsen minden,
aki beléd tisztúl
elmuláson is túl.
9
Mint aki boldogságba záratott,
törődöm, öröklétre fáradok;
kételyeimben kérhetetlen ingass,
bújj hozzám - ringassalak, ringass.
10
Eretnekségben-hitetlen:
segítségül vagy hitemben,
kárhozatnak kell kitennem,
hivőnek, magunkat.
Mennybéli szent kárhozásnak,
kínjai hogy kéjjé vásnak,
pokolbéli áldozásnak,
mit csak szent, ki unhat.
Vagy, vagyok, vagyunk a szentség,
külön-külön nincsen mentség,
mindig kettős a mindenség.
11
Csodától-terhesen
fogadj el, kedvesem,
csodára-éhesen
ez öröklét-lesen,
csodára-éhesen
fogadj be, édesem.
12
Mert a gyöngeség kilesett,
nélküled vagyok elesett
és gyámolatlan, keresett
örömeimnek keveset
örvendő, félig-feleset:
nélküled vagyok elesett,
ha a gyöngeség kilesett.
13
Meguntuk magunkat,
mint ahogy megunhat
mennyet a szent,
ördög a poklot -
földre ha botlott,
üldözi csend,
üldözi kénbűz,
falka miként űz
őzike-riadalmat - -
megannyi miértre
itt a miénk - de,
Halál, hol a Te hatalmad?
14
Mi lett volna; mi lett volna,
mit szólna a szó, ha szólna,
mit hallgatna a csönd, hallga,
mit badarogna a balga,
bölcselkednék a bölcs bölcsen,
mi volna, ha az időt sem
kéne félnünk -
mi lett volna,
ha a búzától a polyva
el nem válik, hogyha nem kék
az ég, hogyha ritka vendég
egy kis öröm -
jaj, mi volna,
ha első szél széjjelszórna,
jaj megérnem, jaj megélnem -
s jaj, mi, hogyha te meg én nem - - ?
15
Mennyei mérlegen mérettünk.

Mária, könyörögj érettünk.