Átmegyünk ilusztrációba,

állunk a Főtéri szobor előtt,

mutatjuk, milyen nagy, milyen

kicsik vagyunk; csak embernyik.

Megyünk a Szamos-parton, mint

sétáló kolozsváriak,

polgárok, néhány jó magyar.

Dacosan fölszegve az állunk,

vagy le-, attól függ, mit akar

a fotós kihozni: büszke népet,

dacost, emeltfejűt, zsenit?

Vagy feketében

forgó, karikásszemű szökevényt,

félrészeg bujdosót, legyintve élőt?

Állunk a Fellegvár tetején,

térdig panorámában, piros

háztetőkre nézünk, a kép

nem mutatja, amit mi látunk:

a kertben lángoló csalánt,

sok-sok lerontott régi házunk.

Megyünk az utcán. Járunk. Ez az!

Lakosságot adunk. Honos

írót, értelmiségit,

nyájas vendéglátó embert,

erdélyi ismerőst, barátot.

 

Eljött valaki néhány percre,

néhány rettenetre. És a,

szívünkbe, vesénkbe látott.

II

Átmegyünk ilusztrációba.

Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk,

mint bútorok egy régi házban, kertben,

fásszínben, kiasszottan, kirágva, csupa

érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy

betelt a mérték! Hogyan lehet

kibirnunk mindent? Kérdik a legjobb

akarattal és a legjobb fényképezőgépekkel.

A legjobban ilusztráljuk a történelmet,

a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár.

Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár.

Csuda színes képünk van!

Piros orcánk! dallamos dalainktól

csak úgy zeng az ország. Millió

varrott párna

tollászkodik a villanóféyes napon. Amíg

itt kárálunk a kendermagos képen, fent

köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő,

anya, almacsókú, harmatos ölű. Csupa régi

sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek.

Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű

verset bégetek.