Szabó T. Attila nyelvtudós emlékére

 

Járkál az erdő fái közt, szinte szalad,

a Mikes-tetőn, EKE-forrásnál, Őzek völgyében

mutatkozik gyorsan járó alakja.

Régi törvények közt keresgél, körbeöleli

a törzset, az égre néz, elhúzó madarakra.

A Házba lép, sapkáját illendően leveszi,

áll az orgona hangja előtt, beszélnek ketten.

 

Az utolsó sorban ült mindig a hangversenyteremben,

a teremtés és mégsem öregember,

zenét lesütött fejjel hallgatott és ott

volt mindig az első sor, ahol ő ült.

 

A szétbogárzó szavakat fölemeli, megsimogatja.

Járkál az épületívek alatt, akik össze-

roskadnak majd, akár ő, de nem az éveik

ütései alatt.

A föld mélyében ver majd a harang!

 

Sietően indul a Bükkbe, egy kisfiú mondta,

"ez a világ legnagyobb erdeje", ez.

Bárdolatlan, ártó szó nem éri utol.

Aki bántotta, most ott topog, nézdel a menetben,

mely a templomból kiömöl, élén ott a koporsó.

Indul mégis a Bükkbe. Megy a Város vadonába.

 

Rakja a létező szavakat hadirendbe,

iszonyú, vastag kötetekbe a létről,

sûríti láncba, erősebb, mint az indulat,

erősebb, mint a halál.

 

Indul a szálas, erős öregember a hegyre,

gyorsan jár, lemaradnak a társak,

látják még, ahogy meg-megáll a fák kört,

behulló fényben, fény s árny lesz maga is.