A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

 

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.

 

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

 

De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.

 

S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,

 

akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.

 

Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

 

S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

 

hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

 

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.

 

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

 

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

 

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

 

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -

urát keresve, sírba ment utána...

 

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

 

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.