Gyöngyházcseppekre bomlik a levegő,

részegen kacagnak az emberek.

Senki se gondol a sötét Szoborra,

álmában se látta senki még.

 

Napsütötte ősz; fecseg a korzó,

katonazene harsan a házak között,

cintányér csattan, pereg a dob -

Az óriás előtt senki se tiszteleg.

 

Szerelmes párok, gerjedt szívűek,

bizsergő ínaik unszolására

a ködfekete talpazatra kúsznak:

ott csap lihegve szájra a száj.

 

... De valahányszor hanyatlik a nap,

a sose sejtett, láthatatlan,

gigászi szobor hideg árnya

végigfekszik a balgák városán,

 

s ha fellobbantak a lámpa-lángok,

a suhogó, nagy lovas árnyék

leléptet halkan a házak közé

s minden tizedik kapura keresztet ír.