Kicsi behajló nyárfa

ujját a vízbe mártja,

árnyat csipkéz a locska,

lépésnyi kis Szamosra.

 

Ennyi a kép, és pár szál

sáson szitakötő-pár.

Ennyi a kép, csak ennyi

s nem lehet elfeledni.

 

Hordod életen átal

a többi aprósággal:

édes anyai szókkal,

együtt az első csókkal.

 

Viszed e röpke rajzot.

E szelíd kép a pajzsod,

miközben lótsz-futsz, térülsz,

és minden nappal vénülsz.

 

Mented, akár az űzött,

majd fáradtan kitűzöd

végső hazád: magányod

fölibe, mint a zászlót.

 

Aztán csak fekszel, fekszel,

arccal a csillagoknak,

s a nyár s a víz még egyszer

fölötted elsusognak.