Kimentem a Házsongárd fölé.

Nyesték a fákat.

Fütyörésztek a fanyesők,

s a fűrészek apró dalokat

dudorásztak,

aszerint, hogy milyen vastagok

voltak az ágak.

 

Egy felhő hátán ült

ingujjra vetkőzve a nap.

Mosolyára előbújtak

a fekete-piros szabóbogarak;

a tócsák kezetfogtak,

a füvek nőni kezdtek,

s a levegőben, jól érezhetően,

kesernyés füstszag rezgett.

 

Megjártam magam,

csak úgy céltalan.

Meg-megálltam,

cipőm orrával megpiszkáltam

egy-egy lehullott nedves galyat.

S ha jól emlékszem,

még valami buta hasonlítást is tettem.

 

Valahogy ilyenformán:

lám, lám,

életem fája alá is

így gyűl tömérdek évem,

számszerint huszonhat darab.

S jól esett, hogy egyet,

mely még nincs ki egészen,

lecsalhattam, úgy bizony –

s kacagtam saját hiúságomon…

 

Alkonyat tájt hiába vont a szél

zord ködöket a látóhatárra,

s hiába indította utcákhosszat

őszies szigorú patruláit.

Nem húztam összébb

nyakamban lobogó sálam.

És úgy jöttem, jöttem volna

egész hazáig,

de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –)

hol éppen véget ért az óra

s harsogva tódultak ki a lányok,

lasúbbra fogtam a lépést,

és mosolyogtam, rejtélyesen,

mint aki minden titoknak tudója.