Tegnap este az erkélyablakon

Át néztem: be különös a torony.

 

Szent Mihály templomának a tornya

Olyan csodás volt, olyan új-forma.

 

És mégse láttam még ily ismerősnek,

Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.

 

Sohase láttam így keretbe vágva,

A városból, a világból kivágva.

 

Ily nyugalmasan, szépen egyedül,

Mindenen túl, és mindenen felül.

 

Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,

Szánkázott rajta, lebegett körülte.

 

Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,

Húzta, húzta a lelkemet magával.

 

S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,

Szédült a hold lelkem orom-kövén.

 

Kőcsipkéimnek komor erdejében,

Elaludtak a vágy-galambok mélyen.

 

És a fájdalom vércsevisongása:

Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.

 

S az egész bűvös, zord-erejű látás:

Egy kővé harsant diadalkiáltás.

 

Végül ott álltam én, keretbe vágva,

A városból, a világból kivágva.

 

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,

Mindenen túl és mindenen felül.

 

Amíg újra emberré nem omoltam. -

A tornyot nézve, én is torony voltam.